Visszapillantani vagy sem?- 2. hétvége

Úgy voltam ezzel a hétvégével, hogy tele reménnyel nagyon vártam. Mikor eljött az idő, hogy indulni kell, szívesen maradtam volna otthon a férjemmel, akivel keveset vagyunk együtt.
Aztán mégis döntöttem, hogy engedelmes leszek Isten hívásának. Vigasztaltam magam azzal, hogy vannak, akik a gyerekeiket, családtagjaikat hagyják otthon, még a tanítók közül is, akik szintén messziről jönnek. Na meg, nem utolsó sorban, a férjem is Istentől kapott mennyei ajándék, akit az Atya nekem rendelt, hogy társai legyünk egymásnak (ezért rettenetesen szégyelltem magam).

A tanításokat átélve Isten nagyon mélyre vésett a szívembe és megmutatta még jobban azt, hogy ő mekkora áldozattal, kegyelemmel ajándékozott meg és ekkor sírva fakadtam.

Sokszor az utolsó pillanatig várok az indulással, vagy azt mondom: még ezt meg kell tennem s akkor mehetünk, vagy éppen visszapillantok a tükörbe, hogy meg van-e a fejem, csak épp a szívemet felejtem el megvizsgálni, hogy indulás előtt a helyére tettem-e. Istennek nem a szép ruháim, nem a sminkjeim, nem az utolsó pillantás a tükörben, hanem az én szívem kell, a neki szentelt időm, az egész lényem, a döntésem, hogy képes legyek teljesen meghalni érte.

B.A.